SZERELMEM, ADRIEN
„véletlenül azt találtam mondani feleségemnek hogy van itt egy
görög ismerősöm
görög kérdezte
görög mondtam s a keresztnevét úgy találtam kiejteni
megsejtve apja s fia sorsát akárha istent mondtam volna
görög istván”
(Tolnai Ottó: Adriadalom)
Miként a sós habok, ha tengerbe
vész törtető utad, s sietve lépnél,
kifogyva, ím, már nem vesznek tervbe;
tányérodról, melyből naponta ettél,
lemosnád az évtizedest, a koszt,
hiszen te mindeddig csak belül éltél,
de megcsaltak a képek is ma -- most!
(Francesca, Chagall, Braque, Kheopsz, Picasso,
Dante, s elfeledted Embirikoszt);
s sorban csalt meg a szó, s mind a barát -- ó!,
vagy én csaltam volna? Tagadom ím.
S minden újabb, csak egy nehézkesebb szó.
Lányom, édes leánykám, mar a kín,
de rajtam nem lesz úrrá soha többé,
manj haza, hagyj a búmnak szárnyain,
térj szobádba, s feküdj ágyadba bé,
hadd álljak végre egyedül a mólón,
eredj, csak állni, állni vágyom még,
búcsú francia hajnalt látni múlón.
Reggel vitorlát bont a tengerész,
s horgonyt szed a matróz, már várja őt jón,
balti és atlanti -- mert oly merész --,
fekete és a francia Azúr-part,
viszlát, adria, fiad útra kész,
viszlát francia hon -- aki belémmart! --,
bye-bye Adrien, Ilus elszakít,
magam mögött hagyom a tragikus kart.
Ilonám, szentem, meddig álljak itt?
Indulok bontani első pecsétem,
s bután bár -- akad majd, ki betanít.
Az első élőlény hívott, s születtem
fehér paripa nyergén, és egy íj
volt kifeszítve harcra kész kezemben,
s megkaptam koszorúm, hogy szenvedély
kísérjen minden történelmen át,
míg meg nem látogat a tomboló éj;
s diadalittasan, a paripát
sarkantyúmmal csak hanyagul terelvén
(úgy tűnt, hogy a sors a pártomra állt),
győzelmeket aratni -- azt remélvén! --
lenéztem az Oroszlánt, pedig ő
volt az, ki hívott, és galoppba térvén
lovammal át -- mert mint holtból a hő
egy-egy keleti király, én vagyok mind --
(mondd csak, Ilonám, hol a szent Erő?)
egyedül maradtam, csak állok itt kint.
Nagy év volt, Ilonám, Szentem, ezer-
nyolcszáztizenkettő: aranyesőt hint
őszülő fejemre, mert ki egyszer
Moszkva kapujában állva a várost
csak hamvaiban látta -- orosz szer
a tél, már többen is elbuktak ott --
(penészes sajt illata -- Szent Kremálás),
és a kihűlt vacsorai piláfot
megelőzte a visszaindulás
(őt illeti a fényes aranyérem)
-- máig sem értem, mi volt itt a más!
Itt van, ez százkilencvenedik évem
históriám biliárdasztalán,
s azt mondják, túl közel van Elba nékem,
Afrikába visz hajóm padlatán,
jövök, te vulkán, várj!, Ilona, Szentem,
többé én már nem vagyok kapitány.
Káplár valék, te szép leány, de menten
összerezzent fél, ha nem az egész
Európa, ha háborúba mentem.
Nagy háború volt, gyilkos és merész
(-- Meg fog dögleni a legjobb zsidó is!)
az a sok hű baka mind tettre kész,
s mikor verve már majdnem minden English,
ránk rontottak a porosz katonák
hátulról támadva, mint gyáva bugris,
s elfogták Bonapartét -- franciák,
sírjatok! -- elfogták Napóleont, jaj!
Tanulsz majd róla, kedves kisdiák.
Elfogták Bonapartét -- franciák,
sírjatok! -- elfogták Napóleont, jaj!
Nőjön hát szárny, keljetek, balladák!
Nem akadt a kis Konstantin körül baj,
jól elvolt ő az anyja lágy ölén,
Ilonám ringatta álomba őt, hajh,
s erőt adott a dús anyatején --
de Prométheusz, a titán nyomán járt
Krisztus urunk, még annak idején,
s szentté tevé Megváltónk a keresztfát
(császár lesz Konstantin -- mint ahogy én!)
-- most, Ilonám, a keresztet keresd hát!
Nézd e hajót, mily kecses, s nem is vén,
a két lator fája, és a Fiúé,
fedélzetén reggel Rómába mén.
Küldd, csak küldjed, Iluskám, kell e jótét,
szentként fénylik a neved majd ezért,
koccintsunk erre, vedd elő a bólét!
Ám az istenadta nép meg nem ért,
rajongása, ha kincs is, de veszélyes,
s Róma paphada a két latorét
kiszűrni a keresztek közt se képes,
mert alig pár darabka érkezett:
az ereklyegyűjtők tábora népes.
Megannyi pap a pápával érkezett,
hogy vajh, miféle cselhez folyamodjon,
és a döntést Iluska hozta meg:
a papsereglet kórházba vonuljon,
s keressen halálos betegeket,
mert Krisztus segít a rászorulókon,
de gaztól kúrát még senki se nyert.
S lám, nyílik már, mint virág a mezőben,
bontásra vár, s a bárány bontja fel,
Moszkva után a második pecsétem:
-- Gyere elő! -- hívott a Skorpió,
s hatalmat adott, hogy fogjam kezembe,
háború legyen, s higgyék: az a jó;
a polgárháború népeket emésszen,
évezredes békét marjon a hó,
törzsek gyilkolják le egymást egészen
-- nagyot nyerített hát vörös lovam,
s távoztam én hosszú karddal kezemben.
Az álomkór most újra megrohan,
kifulladnak a jambusok, s a rím is,
aludni vágyom, álmot párosan.
Jer hát, Iluskám, jer no, hiszen úgyis
eleve reménytelen az eset,
hisz Naissus messze, túl messze van Niš,
Heléna, kincsem, utazzunk egyet,
mert a Napistenség, a Győzhetetlen,
ideje végérvényesen letelt,
Constantinusnak már ő a hitetlen,
a pogány, áruló, a gaz gyaur,
őrizd meg hát Betlehemet hitedben,
mondj Golgotát, Pilátus -- ó, nagyúr! --,
Aphrodité temploma porba hull most
(elbántak velem -- velünk -- ó, gazúl!),
keresztnek sírhalma gyógyulást oszt.
Nicodemia, légy hát átkozott!
(Nézd, mit tett Harsányi! Űzd el a gonoszt!)
Halld -- ó, nézd! --, vajh mily szózat hallik ott!?
„Egy mérővel egy tízes a búza,
s árpából háromért egyet adok,
de az olaj, s a bor megmarad újra!”
-- a Bika hangja a leghangosabb,
míg a kórus, ím, a szózatot fújja,
de menni vágyom én mihamarabb,
ám kezemben félrelibben a mérleg,
mert a paripám csak egy szín-darab --
olyan ez a drágaság, mint a méreg,
de a bor az olcsó, meg az olaj,
mert máma Isten irgalmából mérek.
Szűkös ez a kabin nekem, ó, jaj,
és eddig császári trónokon éltem,
minden erőm csak egy csendes sóhaj:
s vajon mi lehet oly nagy vétkem?
Még tábornok kormban tán nem én
fojtottam el ömlő párizsi vérben
októberi hónak ötödikén
a royalisták dühödt lázadását?
S az olasz had főparancsnokaként
dicső Milánó felszabadulását
ugyan kinek is köszönheti meg?
A direktórium biztos bukását,
vajh, tán nem láttam elő, s a sereg
élén bátran állva és ölre menve
kozullá léptem elő? S nem meredt
-e meg VII. Piusz, Isten keze,
mikor rabként látta a Vatikán?
Szegény pára -- gazfickó! -- el se hitte?
Én epekedtem Joséphine után
a császári trónon is, de a sorsom
már csak ez -- higgy! --, ó, hidd meg, szép leány...
...I. Ferenc lesz mostantól apósom
(temess hát el, ó, bölcs tengerfenék!),
Mária Lujza gyermekkel adósom...
Csoda-e hát -- van-e új csoda még?
Hogy kitör most a skizofrén üvöltés,
mondd, lehet-e csodás a hupikék?
S csoda volna ma már egy-egy hegy, arc és
csodás a megvetés, a vad remény;
hogy fáj, hogy kínoz, öl minden vetélés?
(Néma itt a Napóleon-regény!)
Nyílj meg, kabinom, te tetves, te padlat,
legyen enyém eme főnyeremény,
jöjjön halálom, megyek cápakosztnak
(nem látsz meg soha, mocskos Jamestown!),
rokonim s elődim itt sorakoznak;
fogadj be -- Bonaparte belefúl,
ó, Atlanti-óceán, sós habodba,
s vége lesz, a rege véle hull,
imádlak, tenger, édes óceánka,
s a negyedik pecsét meg se törik,
fakó lovam elnyeli hegyi sánca,
a Halál a rengetegbe veszik,
elvész a Pegazus a feledésben
(más tájon Sasként meg sem ismerik);
-- Jöjj elő! -- hívó szava fel se rebben,
s földi negyedrészben Halál sem úr
(álmodni nem tudunk ennél se szebben),
éhínségtül, haláltul és kardtul,
vérszomjas fenevadaktól az élet
-- ó, Alvilág! -- többé már nem pusztul!
Csak ennyi kéne, ennyit adjak érted?
Száműzik Bonapartét -- franciák! --,
száműzik őt, hát ontsátok a könnyet!
Most álljatok melléje, franciák,
a bősz tenger se nem nyelheti már el,
pedig ő megvetette a halált!
A pestis a háborúk követője
-- már négy lovam van -- Isten ellen: az
istentelen hatalom terjedése.
Rejts magadba, te örök és igaz,
te nagy kékség, és légy már az én kriptám,
te óriás titok, te sós vigasz!
Fogadj be, te kagyló, édes egykomám,
lelje meg majd csontom egy gyöngyhalász,
a gyöngyöd, kagylóm: itt hagyom koponyám!
Ötödik pecsétem most megaláz,
ezért a könnyeim, s ezért a bőgés,
helyettetek sírok én, franciák!
S hogy feltűnt a pecséten a repedés,
holt lelkek gyűltek az oltár alá,
a meggyilkoltak az Isten szaváért.
-- Hallgasd meg, Urunk, a szavát alá-
zatos szolgáidnak -- zengte karuk már --,
hol van, mire ígéretett adtál,
az ítélet még, mondd, vajon mire vár?
Vérünkért a bosszú mikor jön el?
S határozott az Úr: fehér ruha jár
mindnek közülük, s arra kérte fel
a tisztes társulást: kis ideig még
legyenek néhány csepp türelemmel,
mert néhány sorstársukra még vár az ég,
hiszen a földön még elnyerheti
Domitiánusz és Néró örökét
minden kalóz, jöttment őrült: bárki.
Puszillak hát, és zengek most Iluskát,
taposom földed, itt kell már járni,
regélő könnyet, s bukott, veszett csatát
hisztérikusan siratni kevést
ér csupán -- Joséphine-em, hol a család? --
a beígért pici Bonapartét,
fiam, nem szülte meg Mária Lujza,
törvénytelen szülték a csemetét
(most apja őt Rostand kegyére bízza)
-- halálom az álmuk, jól tudom ezt,
hogy itt dögöljek meg, s hogy meg se tudja
jónom és adriám -- a búkereszt --,
baltim és feketém -- ebből elég már! --,
elalszom ím, ébredésem ne kersd!
Szeretlek, francia, szeretlek, ország,
imádlak, gall kakas, ó, Adrien,
tengersótól habzó vulkáni bokád,
kislánynyakad lombhulló hegyeken,
e hegylábnál fekszem, ím, páni lázban,
s úrrá lesz Bonapartén, emberen,
az örök és a mindenkori mában,
csak némán búsul, mint a vén cigány,
mint a vén cigány a siralomházban!
Egy földrengés rázta fel Ilonám,
szentem, s tudtam: hatodik pecsétem ez;
s szőrzsák-feketébe vált ezután
a Nap, a csillagok közt legfényesebb,
a Hold pedig dölyfös vérszínbe tért,
s mint fája alatt sok kis fügelemez,
míg széltől lengedez a fügefa,
s a csillag az égről, mint a gyümölcs hull,
éretlen, hasztalan, már kifogyva,
télre aszottan, s fogyaszthatatlanul,
s mint könyvtekercs-göngyöleg, tűnt az ég
szemem elől el -- a vulkán megrándult,
s barlangba rejteztek el vezérek,
s megszaporodott a nép a sziklákon,
kiöntött az Úr haragja, s a vég
képe jelent meg rémült szempillákon,
meghozta hát ítéletét Urunk,
s fájt, hogy végül már ezt is kellett látnom,
apokaliptikus végű utunk.
Lassan múlnak itt utolsó napjaim.
Évek telnek el, és hova jutunk?
Megváltozott már Európa ott kinn,
kinn az óceán, kívül Afrikán,
nem remeg már olasz, német s beduin,
mind csak nevetnek a bús francián,
területek vesznek, hadisarc térül,
Napóleont nem zengi vén anyám.
Ezért ontottuk hát, gallok, a vérünk?
Nem vágyom rád, feledj el, szép hazám,
szégyenedhez nem társulok vezérül!
Hetedszer is pecsétért nyúlnak, s lám
holnapra úgyis elátkozol engem --
most megtagadlak, ne számíts te rám!
Előlép a Bárány, míg síri csendben,
kirántott szárma, arab paprikás,
ebéd után a hintaszékben ültem
a kertben, mert nagy úr a megszokás,
de csendnél csendesebb támada akkor,
és csábító sötétes látomás...
s egy éjszaka még az éjszakák előtt
nem félek tőle várom
szép életem volt és csúf halálom
Kisleánykák piros ruhája lebben,
kedvesem, koporsóba fekhetek,
míg hajuk szárnyra kap az őszi szélben;
kilenc leány, fehéret öltenek,
de pozsgás arcuk elsápad beléje,
hogy már a temetőbe vigyenek;
nos, ne várjatok külön engedélyre,
ma sírnotok van ok éppen elég,
jertek hát, boruljatok sírhelyemre;
gyászolt szegény Bakony jóval elébb,
elvesztett hőst és betyárt, s engem is veszt,
Bonaparte halva van, temették!
Mily áramlat ez, s vajon hová vezet?
Mőre sodor a szellő s fuvalom?
Tengeri hullák, vendégtek érkezett!
S hová eme koporsó-tutajon?
Víg hullámaid, ó, bölcs óceánom,
a padlatom mossák -- holt unalom! --,
a harcunk még áll, soha fel nem adom!
Ne felejts el, Adrien, ne feledj,
emlékezetedben őrizz, angyalom!
A vég sikamlós, mind csak egy lehet,
ma már hiába a sírás, franciák,
a remény csak egy kóros látlelet!
Hanyagul feledtem Ilonám fiát,
bocsásd meg, Konstantin, ezt most nekem,
elfeledtem én a császárok sorsát,
de gyűlölettel te ne ejtsd nevem,
túl vagyok már életen és halálon,
mi vár még rád, nem tudhatod te sem.
Dallam csendül leányi szép ajkakon,
vigyél, te víz, el innen messzire,
ússzál, te koporsó, ússzál, tutajom!
A paianhang tőrdöfés fülembe:
la garde meurt et ne se rend pas...
-- valaki álljon itt a helyembe.
(függöny)
úgy van vége mint a régi filmeken
elúszik a koporsó a tengeren
